Az elmúlt napokban az igazságérzetemet lúdbőr borítja, a tollaimat meg szálanként tépem ki körömcsipesszel, hogy végre ne nézzen minden újságíró és politikus madárnak.

Azért vagyok mérges, mert az etikusság nem filozófiai, vagy erkölcsi fogalom lett, hanem egy kis biléta a kommunikációs kalapban, amit teljesen véletlenszerűen kisorsolnak valakinek.

Nem vagyok sem IT fejlesztő, sem programozó, sem hekker, de a jóindulatomat is kezdem elveszíteni.

Miért elfogadott az, hogy ha valaki feltör egy informatikai rendszert és utólag szól róla, akkor ez rendben van, míg senki nem támogatja az etikus bankrablót, aki csak azért tör be egy pénzintézetbe, hogy megnézze biztonságban van-e az emberek pénze? Állítólag mindkettő közérdek, nem? A banknak nem azért van biztonsági rendszere, hogy azt mindenki megpróbálhassa kijátszani, hanem, hogy a bűnözőknek megnehezítse a dolgát és aki ezzel próbálkozik, az szándéktól függetlenül bűncselekményt követ el! Miért kellene köszönetet mondanom annak, aki berúgja a házam kerítését azt bizonyítandó, hogy az nem áthatolhatatlan? Nem azért tettem oda, hogy minden arra járó megpróbálja, hanem, hogy megmutassam hol a határ, amin tessenek kívül maradni. Nekem ez akárhogy is nézzük nem etikus.

Mindig lesznek rossz szándékú bűnözők, akik be akarnak jönni a kerítésemen akkor is, ha az tíz emelet magas, de a megoldás nem a tizenegyedik emelet felhúzása és még csak az sem segít, hogy néhány alpinista jószándékkal megmássza azt megmutatva, hogy lám-lám nem lehetetlen a bejutás. A megoldás az, hogy ha valaki hozzányúl a kerítésemhez és megpróbál bejutni, azt nyilvánosan, súlyos büntetéssel meg kell torolni, hogy mindenkinek elmenjen a kedve hasonló tenni. Ha valaki nem csak bejön, hanem el is lop valamit, vagy megerőszakolja a vakondot a kertben, akkor azt még durvábban meg kell büntetni, hogy a hozzá hasonló állatok lássák, hogy mit kockáztatnak. Hiszek a megelőzésben is, de mindennek van határa és még jobban hiszek az igazságszolgáltatásban, azonban a hányinger kerülget, ha a sajtó hőst csinál az elkövetőből.

Tegyük fel, hogy túl teszem magam azon, hogy ha egy informatikus megtudja, hogy valaki készített egy szoftvert, akkor pavlovi reflexszel próbálja becsorgatni a nyálát valami apró kis résen a rendszerbe. Ha éppen nincs hozzá maszkjuk, akkor rajzolnak egyet, mint a két agysebész a képen, csak még melléírják, hogy etikus vagyok. Virtuális fetisiszták. Azt azonban már nem értem, hogy ha a média pajzsra emeli őket pusztán azért, mert szerintük jószándékkal jártak el, majd a delikvensről kiderül, hogy még a pajzsot is el akarta csórni, akkor miért nem képesek továbbra is foglalkozni az üggyel, csak immáron lerántva a leplet az addig általuk istenített emberkéről. Azt hiszem itt jön képbe a kognitív disszonancia, azaz a sajtó pont úgy működik, mint azok a politikusok akiken ezt a viselkedést rendre számon kérik. Korábban feltételeznek valamit, sőt nagyon határozottan kiállnak mellette, majd kiderül, hogy az egész egy nagy ostobaság, de ők még mindig ragaszkodnak az eredeti nézetükhöz, mert milyen ciki már, ha mást mondanak mint korábban. Az meg, hogy "bocsánat" csak akkor hördül föl a billentyűzetükből, ha vádlóan megkérdeznek valakit, hogy miért nem képes ezt az egy szót kimondani!

Eszembe jutott egy történet a Telekom rendszerét meghekkelő, ártatlan, jóhiszemű fickóról, aki nem akart mást, mint felhívni egy gyenge pontra a figyelmet. Igaz, hogy jó sok pénzért és amikor ezt nem kapta meg, akkor újra lecsapott.

Amikor szociológiát hallgató egyetemistaként esszét írtam a kognitív disszonanciáról akkor olyan esetek után kutattam, ahol a közvéleményt (akarva, vagy akaratlanul) eltorzították, majd az igazság kiderülte után az emberek makacsul ragaszkodtak korábbi álláspontjukhoz.

Egyszer egy amerikai kisvárosban Collinsvilleben Illinois államban egy anyuka megállt az egyik benzinkútnál, tankolt, majd amíg fizetett, egy kedves ismeretlen elkötötte a kocsiját. A nő kétségbeesetten kért segítséget, majd miután megtudta, hogy csak két saroknyira van a rendőrkapitányság, fogta magát és odarohant bejelenteni az esetet. Legnagyobb döbbenetére a kocsija ott állt a rendőrautók között. Berohant, ahol letartóztatták.  Egy fickó elmesélte, hogy ő egyszerűen meglátta a kocsit a benzinkútnál és hogy egy kisgyerek ül hátul. Mivel nem volt ott felnőtt és aggódott a gyermek biztonságáért, ezért betörte a szélvédőt, beült és elhajtott vele a rendőrségre. A nő előzetesbe került (óvadékért kiengedték), a fickó pedig a kapitány Steve Evans külön gratulációját bezsebelve szépen elment haza. Másnap arra ébredt, hogy televíziócsatornák és újságírók akarnak vele interjúkat készíteni, gyakorlatilag egy hét alatt sztár lett, ő volt a gyerekmentő hős. Arra az egy kérdésre nem tudott magyarázatot adni, hogy miért nem ment be a benzinkutasnál érdeklődni, hogy kié lehet a kocsi, de a lényeg az volt, hogy a gyereknek semmi baja nem lett és hogy ha mindenki ilyen segítőkész lenne, akkor szebbé tehetnénk a világot. A hír gyakorlatilag néhány nap alatt bejárta az országot, mire hárman is jelentkeztek, hogy a képről felismerik azt a fickót, aki korábban ellopta a kocsijukat.

A fickót végül letartóztatták, vádat emeltek ellene és bíróság elé állították. A média alig csillapodott, elkezdték mártírként kezelni és az anyát hibáztatták, aki szerintük köszönet helyett meg akarja hurcolni a gyermeke megmentőjét. A bíróság épülete elé tüntetést szerveztek, a stábok élőben közvetítették az eseményeket, a gyermek szülei (az apa lelkész volt) minősíthetetlen szitkozódások közepette tudtak csak bemenni az épületbe.

A tárgyalás során kiderült és a vádlott végül be is ismerte, hogy semmi más szándéka nem volt, mint ellopni a kocsit. Alig ment pár száz métert, amikor hátul felsírt a gyerek, akit addig észre sem vett. Tudta jól, hogy ez már emberrablás, ezért gyorsan kitalálta ezt a történetet, majd leparkolt a rendőrség előtt, a többit pedig már tudjuk.

Az ítélethirdetés után a sajtót szembevillantotta a Men In Blackből K ügynök, így a sztorival együtt mindent elfelejtettek, mindenki hallgatott, sőt a következő nap címlapjain már az jelent meg, hogy a rögbicsapat segédedzőjének nincs is képesítése, mégis húsz évig gyúrta a fiúkat.

Az apukától, az anyukától és a gyerektől soha nem kért bocsánatot senki! Már nem is lesz könnyű, mert elköltöztek jó messzire, mivel az apának szétszéledt a hitközössége amit vezetett, az anya meg nem kapott munkát sehol. Remélem a sok etikus szereplőnek az újságírótól kezdve a rendőrfőnökön át az elkövetőig a karmáját meghekkelte a sors és egy életen át pislognak, ha valami hasonló történik velük, de nem bosszúsan, hanem csak úgy jószándékúan.